Az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem rituálékat felvenni. Nem hordtam magassarkút, nehogy kimenjen a bokám. Kétszer körülnéztem, mielőtt átmentem a zebrán. Féltem hóban elindulni. Amikor tetőzött az influenzajárvány, mindenkit utáltam, aki rám köhögött. Minden nap azt éreztem, hogy beteg lettem. Kerültem az embereket. Eluralkodott rajtam egy általános nyomott hangulat, ingerültebb lettem, felnagyítottam a problémákat és sok mindenben a rosszat láttam.
Aztán rájöttem, hogy nagyon félek.
Félek attól, hogy lesérülök vagy beteg leszek. Hogy elcsúszom a hóban és beverem a fejem. Hogy elüt az autó a zebrán. Hogy kimarad egy vagy két edzés és nem leszek a legjobb formámban. Hogy fájni fog valamim a maratonon és fel kell adnom. Vagy egyszerűen nem veszek tudomást a határaimról és valami sokkal rosszabb történik.
Egészen odaáig fokozódott ez az őrület, hogy két hete pénteken erősítés közben meghúztam a lábamat és nagyon megijedtem. Eltelt egy nap, majd kettő, ráterheltem és a fájdalom fokozódott. Két hetet pihentettem és nagyon lassan gyógyul, teljesen azóta sem múlt el. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is történhetett meg mindez. Miért küldtem magam tudat alatt kényszerpihenőre? Mivel lehetett volna ezt az egészet kivédeni?
A pihentetés azzal járt, hogy két hétig nem edzettem, és emiatt kimondhatatlan lellkiismeretfurdalás gyötört. Kétségbeestem, hogy nem úgy lesz az edzésterv, ahogy elterveztük, nem leszek csúcsformában a maratonra. És egyáltalán neki tudok-e így majd menni? Mert amit egy kicsit érzünk 10 km-nél az 30km-re fájni fog, 30 felett pedig komoly kockázattal jár.
Mostanában – az edzések híján – több időm volt, úgyhogy elkezdtem magamban tudatosítani, hogy mitől félek. Részben félek az ismeretlentől. Sosem futottam még maratont. Nemcsak szép történetek keringenek róla. Tudom, hogy eddigi életem legnagyobb erőpróbája lesz. De ennél sokkal jobban félek attól, hogy kicsúszik a kezem közül az irányítás. Hogy nem én irányítom a sorsomat. Úgy éreztem, hogy tudat alatt vonzottam be ezt a sérülést, mert rengeteget aggódtam, szorongtam. Aztán még többet, hogy meggyógyul-e addigra 100%-osra a lábam, kapok egy esélyt arra, hogy úgy álljak oda, hogy egészséges vagyok. Tudom-e majd terhelni anélkül, hogy rosszabbodna.
Érdekes, hogy mióta megtörtént a sérülés már sokkal kevésbé félek. Rájöttem arra, hogy nem akarok minden este úgy lefeküdni, hogy azon aggódom: reggel torokfájással ébredek-e vagy a holnapi lesz-e az a nap, amikor lesérülök. És arra is, hogy minden a fejünkben dől el. Az, hogy kik vagyunk, kik akarunk lenni, mit hiszünk, és nem hiszünk el magunkról. Ha hagyjuk, hogy a félelmeink uralják a gondolatainkat, akkor nagyon könnyen átveszik az irányítást a sorsunk felett is.
Attól, hogy félve indulok el futni, nem leszek erősebb. Ha lemondok a lazításról a maratonig és mindent ennek rendelek alá, nem biztos, hogy jobban sikerül. Ha görcsösen próbálom elkerülni a sérülést vagy a betegséget, nem biztos, hogy az megkímél engem. Fokozatosan elkezdtem felszabadítani magam ettől a tehertől. Nem vágyni a maratonra. Nem félni attól, hogy kihagyok pár edzést. Nem állandóan erre gondolni. Sőt egyáltalán nem gondolni erre.
Hanem inkább arra, hogy egy hónap múlva lesz egy szép áprilisi nap, amikor elindulok futni, és jutok, ameddig jutok. Történik, ami történik. Visszagondolok majd az odáig vezető útra, az elmúlt fél éves kemény küzdelmemre és az elmúlt 7 évemre, aminek szerves része volt a futás. Arra gondolok majd, hogy egészséges vagyok, fiatal és előttem az egész életem. Szerető családom van, jó munkám és bárki lehetek, aki lenni szeretnék.
Úgyhogy most inkább mentálisan készülök a maratonra. Erre a futásra, amire 3 hét múlva megyek, és amin úgy indulok majd el, hogy szabad vagyok. Nem félek semmitől, csak futok egyet és lesz, ami lesz! 🙂
