Helikon, diákszínjátszós bemutatók, Balaton part, gimis barátok, hajnalig tartó bulik. Múlt szombatig nagyjából ezek jutottak eszembe Keszthelyről. A középtávú OB után viszont már egészen biztosan más fog eszembe jutni, ha meghallom ezt a városnevet. És az is biztos, hogy nem az élvezetekhez fognak kapcsolódni ezek az új asszociációk – bár ahogy az edzőm mondaná: „Egy triatlon verseny úgy jó, ha fáj”.
Eddigi sportpályafutásom alatt a nagyobb megmérettetések előtt mindig izgultam, ugyanakkor egy könnyű érzés is a hatalmába kerített: tudtam, hogy sikerülni fog az aznapi cél és egy nagyon jó napnak nézek elébe.
A féltávú Ironman előtt viszont rettegtem. Nem tudtam magam reálisan értékelni, nem tudtam megítélni, hogy felkészültem-e. Főleg a biciklitől féltem. Ezt viszonylag későn kezdtem el és a keszthelyi bringapálya híresen szintes, összesen 900 méter szintkülönbség jön össze a zalai dombokon. Voltunk persze előtte nagyobb utakon, Dobogókőre is azzal a céllal mentünk, hogy szintet gyűjtsek, de ezek az utak mindig egy kicsit rosszabbul sikerültek, mint vártam és totál kicsináltak fizikailag. Abban biztos voltam, hogy le tudok még futni egy félmaratont a 90 kilométer bringa és a 1,9 kilométer úszás után, de összesen 7,5 óra volt minderre.
A rettegésemet még az is tetézte, hogy az év legmelegebb napjára került a verseny, és még gyakorlott triatlonosok is tartottak tőle. Szerencsére minden fontos tanácsot begyűjtöttem, például hogy óránként vegyek be egy sótablettát, semmiképp ne egyek szendvicset a bringán, mert nehéz lesz megemészteni, igyak rengeteg vizet és iso-t, nap ellen pedig UV szűrős sapkával és 50 faktoros naptejjel készüljek. A szervezők a verseny előtt felhívták a figyelmünket arra, hogy engedjünk el minden csúcsdöntési kísérletet, csak csináljuk végig, mert a körülményekhez képest még ez is nehéz lesz.
Szóval a verseny előtt egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog. A legjobban attól tartottam, hogy nem tudom, hol az elég és leájulok a bringáról vagy összeesem futás közben. Még az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy ez életem utolsó napja, hiszen halálesetre is volt már precedens féltáv alatt. Persze próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat.
Aztán jött a verseny napja. Az egyik csapattársammal, Katival mentünk Keszthelyre és nagyon megnyugtatott az, hogy végig tudtuk beszélni a forgatókönyvet, mikor mi jön. A helyszínen további társakkal találkoztunk, sokat nevettünk, a verseny hivatalos hashtagje a #mindmegsülünk lett. Este az edzőmmel és a többiekkel elmentünk egy 20 percet futni, felfutottunk a keszthelyi kastélyhoz. Ezt a felfelé vezető utat a versenyen négyszer kellett megtenni, nekem akkor egy is bőven elég volt. A hotelbe visszaérve még összekészítettem a frissítőket, sótabletta, kólás gumicukor, zabszelet és gél került a bringatáskámba. Külön zacskókba kellett tenni a futó és bringás felszerelést, amit a depóban magunkhoz vehettünk a verseny alatt. Felmatricáztam a bringát, feltettem a tetkókat a karomra és a vádlimra és megpróbáltam aludni. Természetesen óránként felriadtam, néztem az órát, hogy még mennyit alhatok, mire eljön életem egyik legnehezebb napja.
Aztán eljött. Ötkor csörgött az ébresztőm. A legnehezebb az volt, mikor az előttem álló útra gondoltam. Három óra múlva elindulok és 1,9 km úszás, 90 km bringa és 21,5 km futás múlva állok meg újra. Nagyon hosszúnak tűnt.
Egy közös reggeli után elsétáltunk a versenyhelyszínre, bedepóztunk, majd elindultunk a Balatonpart felé. Az egyik utolsó emlékképem, ahogy a csapattársaimmal állunk a derékig érő Balatonban reggel 8-kor, várunk a verseny indítására, a szívünk a torkunkban dobog és totál kivagyunk azon, amit melegítés közben tapasztaltunk: az év legmelegebb napján méteres hullámok csapkodják a partot.
Szerintem itt már mindannyiunk sejtette, hogy nem lesz egyszerű, és hogy nem ugyanaz az ember fog befutni 7 órával később a csillagkapun, mint aki itt elindul.
Aztán eldördült a rajtpisztoly (vagy csak bemondták, hogy indulhatunk, már erre sem emlékszem), annyi biztos, hogy ami ezután következett az teljesen szürreális volt, mintha nem is én éltem volna át és nem egy normál idősíkban, hanem valamilyen alternatív valóságban, ahol végtelenül belassult az idő.
Valaki előttem a hajótörött szót használta és azt hiszem, ez fejezi ki leginkább azt, ahogy éreztem magam. Óriási hullámok, folyamatosan küzdő, rúgkapáló testek, benyeltem vagy egy liter vizet minden levegővételnél. Úgy éreztem, hogy ha nem változtatok valamin, akkor meg fogok fulladni, úgyhogy sutba dobtam a fél éve folyamatosan fejlesztgetett gyorsúszó technikámat és átváltottam mellre. Van már nyíltvízi úszótapasztalatom (négyszer átúsztam mellben a Balatont elég jó idővel), ezen felül bepánikoltam attól, hogy mennyire lassú vagyok, szóval csapattam rendesen. Visszafelé – már gyorson – a hullámokkal sodortattam ki magam. Sokkal később kiderült, hogy 39 perc alatt értem célba, megelőzve ezzel mindenkit, akivel egy csoportban úsztam fél évig, 12. helyen a nők között. Valószínűleg a mellúszás volt a kulcs: a hullámzás a gyorsnak nem kedvezett, mindenesetre erre a részeredményre azóta is rettentő büszke vagyok. 😊
Úszás után sikerült három perc alatt depóznom és csuromvizesen elindulni a bringával. Az volt a célom, hogy tartsam a 23-as tempót, amivel kb 4 óra alatt végezhetek. Az első óra óriási szenvedés volt. Nem ismertem az utat, nem tudtam, mire számítsak, nagyon lassan vettem az emelkedőket. Folyamatosan előztek azok az emberek, akiket leúsztam – ebből mondjuk már sejtettem, hogy baromi jót mentem. Húsz kilométerenként volt frissítés és nem sokkal később fordító. Visszafelé már sokkal gyorsabb voltam, bemelegedtem, nem volt annyi szint és tolt a szél, összejött egy 25-ös átlag. A második körre eléggé elfáradtam, lassultam, de már tisztán látszott, hogy bőven meglesz a négy óra.
Végül 3:40 alatt értem be. Egészen addig semmit nem érzékeltünk magából a versenyből, hiszen kint voltunk a Zalában, bejártunk több települést és csak az útra koncentráltunk. Az első mondat, amit a bringán beérkezve hallottam a műsorvezető gratulációja volt, hiszen pont akkor ért célba a férfi harmadik helyezett.
WTF?!
Gyorsan kidepóztam és nekiálltam életem leglassabb és legpokolibb félmaratonjának. Ezt akkor még persze nem tudtam.
37 fokban futni egyáltalán nem élmény, főleg nem egyéb sporttevékenységek után. Hiába gyakoroltam be a kerékpár utáni futást, hiába van 1:55-ös félmaratonom, a meleg totál kicsinált. Már az első körön éreztem, hogy nem bírom tartani a tervezett tempót. Némiképp javított az elkeseredettségemen, mikor megláttam az edzőmet, aki vízzel és jéggel várt, találkoztam több Ensportos és 575-ös ismerőssel és triatlonos társsal, akik folyamatosan bíztattak. Körönként volt olyan, aki már a célba futott, bennem is ez tartotta a lelket. Minden állomáson megálltam inni és lelolcsoltam magam a perzselő hőség ellen, a cipőm teljesen vizes lett, óriási vízhólyagok nőttek a talpamon. Folyamatosan rázott a hideg. A gondolat, hogy mekkora út van mögöttem és hogy nemsokára megállhatok, ehetek valami normális kaját, lehűthetem a testem a Balcsiban nagyon sok erőt adott. Már szinte robotpilóta üzemmódra kapcsolva, automatikusan tettem egymás után a lábaimat, mikor elérkeztem az utolsó körhöz. Felemelő érzés volt a futópálya végét jelző kék szőnyegről átfutni a csillagkapun. Végül 2óra 30 perc alatt sikerült teljesíteni a félmaratont, és 7 órás idővel értem célba, fél órával a limitidő előtt.
Azt mondják, ez volt az egyik legnehezebb keszthelyi féltávú triatlon verseny. Sokan feladták a hullámok, gyomorproblémák, a meleg, a kimerültség miatt. A legnagyobb tisztelet nekik jár, hiszen egy ilyen versenyen egyértelműen azt a legnehezebb kimondani, hogy elég.
Nem mindent látok tisztán a jövővel kapcsolatban, de egy valamit igen. A triatlon rengeteg dolgot adott nekem. Barátokat. Önbecsülést. Próbatételeket. Önmagam legyőzését. Türelmet. Alázatot. Közösséget. Célokat. Boldogságot. Túl sokat ahhoz, hogy hátat fordítsak neki.
Sok triatlonos baráttól hallottam azt a verseny végén, hogy “Gratulálok! Most pedig lehet szépen tovább menni.”. Azt hiszem, hogy ebben a folyamatos fejlődésben rejlik ennek a sportnak a szépsége. Ma többre vagyok képes, mint tegnap és holnap elérem azt, ami ma nem ment. Ez az út vezet az Ironmanhez.
Meglátjuk, mikor érek oda. A legfontosabb az, hogy élvezzem, ahogy Keszthelyt is.
Rohadtul fájt, de rohadtul élveztem.
Ez pedig egy célfotó, amin még magam sem hittem el, hogy fél-Ironman lettem. 🙂
