Hát sziasztok! Íme az első blogposztom. Bevallom, nem sok mindent tudtam leírni magamról, mikor erre került sor. Mert persze kezdhetném az elején azzal, hogy ki vagyok és mit akarok, mi az elképzelésem a futásról és magáról az életről, de mi van ha az egész valójában nem is érdekel senkit? Aztán meggyőztem magam arról, hogy egyrészt legalább 10 embert biztosan érdekelni fog, másrészt ezt az egészet magam miatt is írom. Azzal, hogy megosztom a tapasztalataimat a felkészülésemről, magamat is motiválom, és persze szórakoztatom. Ha pedig lesz egy maréknyi ember, aki az én történeteimből tanul, inspirálódik vagy jön meg a kedve a futás iránt, az már csak hab lesz a tortán, amit a 4 órányi futás után fogok benyomni.
Tehát az én történetem egy meleg nyári napon kezdődött egy székesfehérvári atletikai pályán. Nagyjából 10 éves lehettem. Anyukám sokszor hozott ki ide és míg ő a köreit rótta, én elszántan ugráltam az öntözőrendszer vízsugara elől egy szál rózsaszín fürdőbugyiban. Egy párszor megpróbált rávenni arra, hogy fussak vele néhány kört. Természetesen kiröhögtem, mégis mit gondolt, eleget futok az öntözőrendszer elől menekülve (tudjátok Y generációsok: „játsszuk azt, hogy a föld láva!”). Aminek persze valahogy mindig az lett a vége, hogy a hajam tövéig vizes lettem és nem szállhattam be a kocsiba, amíg meg nem száradtam.
Egyszer aztán eljött velem egy barátnőm is, beszállni a locsoló-mókába, amiről már nagyon sokat meséltem neki. Persze őt sikerült rávennie Anyunak, hogy fusson pár kört (egyébként máig nem mondta el, hogy mivel zsarolta meg), ami az én mindenbenversenytlátó és mindignyerniakaró egómat azonnal elkezdte alattomosan piszkálni. Úgyhogy mit volt mit tenni, én is beálltam futni. A pár körből sok kör lett, mert elkezdtünk rekordokat döntögetni. A 10. kör lefutása után, azon kívül, hogy majdnem összeestünk, könnyes szemmel fogadtuk meg, hogy sok év múlva együtt állunk majd a dobogó legfelső fokára, mint olimpikon futók.
Ha ez egy Spielberg-film lenne, most valószínűleg ez a képkocka is jönne, de sajnos az élet sokkal keményebb: egyetemre mentem olyan fontos dolgokról tanulni, mint marketingmix és interperszonális kommunikáció. Az addigi életemet, ami elég nagy részben a sport valamilyen formájáról szólt leváltottam egy bulizósabb, ismerkedősebb életformára. Majdnem egy évig semmit nem sportoltam és akkor nem is hiányzott. Legalábbis azt hittem.
Egy nap, mikor hazamentem és úgy éreztem, hogy már nem bírom elviselni magamat, Anyukám előállt a nagy kérdéssel: „Miért nem mész el futni?”. Érdekes, hogy ez a kérdés, ami akkor teljesen kiborított és hisztérikus-katatón állapotba juttatott, mára mennyire része lett az életemnek. Ha nyűgös vagyok, ha úgy érzem, felszedtem pár kilót, ha át kell gondolnom az életem vagy új ötletek kellenek, ezt a kérdést teszem fel magamnak. Szinte nem is mindig tudatosul.
Visszakanyarodva a történethez, végül elmentem futni. Majd belepusztultam. A levegő beszorult a bordáim közé, köhögtem és mindenem fájt utána. Nagyon rossz élmény volt, megfogadtam, hogy soha többet nem hallgatok Anyukám tanácsára.
Most a rotterdami maratonra készülök. Ezt a blogot is ezért kezdtem el írni. Nekem ő volt, aki elindított ezen az úton, ő győzködött, hogy ha áttörök egy falat, akkor a futás függővé tehet. Ez is történt. A kezdeti nehézségek után jött az első 10 kilométer, az első félmaraton, majd a második, az Ultrabalaton, majd egy amatőr triatlon verseny. Most pedig elhatároztam, hogy elhozom életem legmeghatározóbb érmét, teljesítem az egyik legnagyobb álmomat: lefutom a maratont.
Ez a blog a felkészülésemről szól, a személyes tapasztalataimról. Nem szeretek okoskodni, csak a lételemem – legalábbis a barátaim szerint, ezen az oldalon viszont nem profi tanácsokat fogtok hallani, csak személyes véleményeket. Természetesen minden embernek más válik be egy ilyen felkészülés során, az alapok azonban hiszem, hogy közösek. Az edzésterv, a pulzuskontroll, a felszerelés személyre szabott; a helyes táplálkozás, a nyújtás, regenerálódás, a mentális felkészülés azonban olyan dolgok, amikben tudunk egymásnak segíteni.
Az én maratonom 2018. április 8-án lesz Rotterdamban. Hogy miért esett erre a helyszínre a választásom, egy későbbi bejegyzésben kifejtem. 5 hónapos felkészülési programot választottam. Egyszer valahol azt olvastam, hogy ha valamit sok ember előtt fogadunk meg, az iránt jobban elköteleződünk. Egy kicsit ez is célom ezzel. Mert valahol mélyen ott él bennem a rózsaszín bugyis kislány, aki épp most bukkan elő a locsoló alól és arról fantáziál, hogy egyszer a dobogó tetején állhat. És van egy álmom arról, hogy megvalósíthatok valamit, ami csak rajtam múlik; felépíthetek magamban valamit, amit elviszek egy örök életre. Ezt jelenti számomra a rotterdami maraton.
Welcome to my running blog! That was the only sentence I could write down when I started this. I felt that I want to write about myself, my aims but when I actually did it, I started to feel ashamed. What if nobody is interested in me and my thoughts about running. But then I started to think about it and realized that this blog is not only for sharing my thoughts. It is also for my motivation, for my fun. And if you also enjoy it or achieve motivation, it will be the cherry on top.
So my whole story started when I was about 10 years old. We had a track and field pitch in my town and I remember I was playing with water irrigation system tirelessly while my Mum was running circles on the field. She always wanted me to try out running, but the irrigation was so much cooler, I always said no. One day my friend came with me to play and my mother could somehow cajole her to run circles so I also started to run. We started setting records. The aim was to run 10 circles around the pitch. When we made it, we almost burst into tears and resolved that one day we become Olympic champions in running and stand together on the podium.
Well, if it was a Spielberg film the next chapter would definitely be us standing on the podium, but life is cruel. I went to uni to study some important stuff about marketing mix and interpersonal communication. However I did sport in my entire life, I totally stopped it for almost a year and did not miss it. When I was fed up with myself and my lifestyle and also did gain some weight first time of my life, I felt a huge depression. Then came my mother and asked: ‘Why don’t you go running?’. After the first shock and a huge hysteria, I finally went for a 2k running session. That was one of the most painful experiences in my life. I had a sore throat and I could hardly breathe. My whole body was shaking and I said never again. My mother said there is a dead point. If I can break through I am gonna run the marathon as well. And somehow I did it. Broke through it. Went to several running sessions with friends in Budapest. Discovered my town on foot. Run my first 10 km. Run my first half marathon. Then the second. Took part in running championships for amateur runners. Did an amateur triathlon race. And decided to go for the marathon.
This is my personal blog about my preparation for the Rotterdam Marathon on April 8, 2018. I have a 5-month program and I try to give as much useful information about my almost half year as I can, hoping this page could give some motivation for you as well. Once I studied, if I resolute something in front of many people, I am more devoted in finishing it. So you might already know, the hidden aim of this blog. There is the small girl in me deep inside who wants to stand on the podium. To burst into tears and realize one of her biggest dreams in life, which completely depends on herself. This is what the Rotterdam Marathon means to me.
Photoshoots by:
