Ezúttal egy olyan helyszínt mutatok be, amihez több szálon is kötődöm. Itt nőttem fel, ide jártam suliba, itt él a családom, a városi híradót vezetem közel egy éve, heti három nap. Ez a város Székesfehérvár, ahol valószínűleg a legtöbbet futottam eddig. Mindig is itt tudtam kihozni magamból a maximumot, itt születtek a legjobb futóeredményeim. Valószínűleg a szülőföld varázsa és az emlékek jótékony hatása állhat emögött.
Amikor 8 éve elkezdtem futni még Öreghegyen laktunk, a város Budapesthez legközelebb eső utcájában. Azon kívül, hogy rengeteget bicikliztem itt, sokszor a Velencei-tavat megkerülve, szinte minden nap elmentem futni a környékre. Imádtam a nyugodt utcák között futni, nézni a gyönyörű, kertvárosi házakat, figyelemmel kísérni egy-egy új ház felépülését, az évszakok váltakozását. Volt egy hagyományom, karácsony napján mindig elmentem futni. Ezt, mióta elköltöztünk is tartom, csak most már sokkal nagyobb kört kell mennem ahhoz, hogy visszafussak az Öreghegyre. Rengeteg futóútvonalam volt itt, amihez számtalan emlék kapcsolódott. A Sasvári utca lejtője, amit annyiszor másztam meg futva vagy biciklivel. A Bory vár napfényes, őszi reggeleken, és nyáron, az esküvői fotózások helyszíneként. Az Aranybulla, ahonnan belátni az egész várost. Egy boros pince lejtője, ahol apukámmal pihentünk kiskoromban, mikor hazagörkoriztunk a belvárosból.
A legjobb érzés persze mindig az volt, mikor hazaértem, beléptem a kapun, bementem a házba, ami annyira a szívünkhöz nőtt az évek során. Egy éve elköltöztünk és bár az elején sokat jártam futva vissza, rátaláltam egy új helyszínre év elején, ahol a maratonomra is felkészülhettem.
A Bregyó közi Regionális Atlétikai Centrumot 2014-ben újították fel. Erről egyébként már korábban írtam nektek, itt kezdtem futókarrierem, kb 8 évesen. A felújított Bregyóban van egy 400 méteres futópálya profiknak és egy 600 méteres, világítással ellátott rekortán pálya hobbifutóknak. Egy erdő mellett van a létesítmény, egyik oldalán halastó, másikon újépítésű lakópark. Az alapterülete hatalmas, magába foglal egy futball, egy kézilabda és egy streetball pályát, egy tenisz-és fallabdacentrumot, BMX, görkori, gördeszka pályát és egy fitnessz parkot is.
Megszámlálhatlan kört futottam már itt. Soha nem zavart a monotonitás, sőt itt éltem át legtöbbször a runner’s high-nak nevezett csodát, amikor a futó átlépi a fizikai határait és endokannabinoid szabadul fel az agyban. Az euforikus állapotban legtöbbször itt azt is elfelejtettem, hogy futok, teljesen eggyé váltam a tevékenységgel és csupa jó gondolatom támadt. Nagyon sokszor elképzeltem itt, hogy milyen lesz befutnom a célba az első maratonomon. Edzés közben, képzeletben jártam már ezer helyen és megszámlálhatatlan sokszor segített az itteni futás fókuszálni az előttem álló célokra.
Futottam nyári nagy melegben, metsző hidegben, késő este, kora reggel, szombat délben, munka után, egyedül, anyukámmal és sok-sok különböző hátterű és célú futóval.
Néha tanúja voltam az Alba Regia Atlétikai Klub edzéseinek, legutóbb pedig az atlétiaki OB-t is megnézhettem futás közben (merthogy ilyenkor sem zárják be a rekortán pályát). Érdekes volt látni a sok eltérő korú gyereket, amint távolugranak, futnak, gerelyt hajítanak. Csodáltam az elhivatottságukat, kapcsolatukat az edzőikkel, akik a pálya széléről motiválták őket, kihangsúlyozva azt, hogy miben jók és min kell majd javítaniuk. Eszembe jutottak az én gyerekkori úszóéveim, az edzéseim, amikre szorongva mentem. Sokszor sírtam, hogy hideg a víz, kiabál velem az edző, féltem a versenyektől és abba akartam hagyni az egészet. Ezek a gyerekek boldogok voltak és motiváltak, támogatták egymást, az edzőtől vagy a versenytől való szorongás nyomait sem láttam rajtuk. Jó volt látni, hogy van, aki már gyerekkorában rátalál erre a sportra, és az élete része lesz, minden pozitívumával együtt.
Most, hogy lassan vége az edzéseimnek és elérkezik a következő maratonom, nosztalgikusan gondolok vissza arra a napra, amikor belekezdtem a felkészülésbe. Hihetetlen, de pont egy éve volt. Egy éve fűztem még szorosabbra a kapcsolatomat a futással. Egy éve edzek heti 5 alkalommal. Azóta ezek az edzések tartanak össze, keretet és célokat adnak a mindennapjaimnak. Naponta tervezgetem, hogy legközelebb mennyit kell futnom, hogy tudom majd megoldani, hogy elmenjek, valahogy belepréselni az amúgy is zsúfolt napjaimba. Fejben előre lejátszom ezeket az edzéseket. Aztán futás közben a célra gondolok, amit el akarok érni. A maratonra, a befutás pillanatára, arra, hogy milyen jó érzés lesz, hogy megcsináltam. Egy éve tágítom a saját határaimat, és azóta hiszem el, hogy bármire képes vagyok, hogy mindent túlélek. És egy éve írok róla, ami azt is jelenti, hogy a blogomnak is most van az egy éves születésnapja.
Visszagondolva cseppet sem bántam meg, hogy belevágtam a felkészülésbe. Sokkal több vagyok, mint egy éve. Maratonista lettem. Testben és lélekben.
