Ugye ismerős a mondás? Minden sikeres férfi mögött áll egy sikeres nő. Arról azonban nem szól a fáma, hogy ki áll a sikeres nők mögött. Az anyukájuk? A gyerekeik? A pszichológusuk, a pilátesz edzőjük vagy saját maguk? Sokszor nem is tudjuk elképzelni, hány ember áll egy sikeres projekt, egy nagyszerű teljesítmény mögött. Most megmutatom Nektek, hogy kik azok a személyek, akik az én maratoni projektem mögött állnak. Akik húznak magukkal, energiájukkal motiválnak, inspirálnak.
Judit, az edző
Judit testesíti meg számomra a koordinátarendszert, ami segít eligazodni a sebesség, kilométer, pulzus tengelyen. Az applikációk és technológia mögött álló ember, aki kiszámolja azt, hogyan érem el a legoptimálisabban a célomat, miben kell még fejlődnöm. Feladatokat ad, tervet készít, csatába küld, számba veszi a veszteségeimet. Persze olyan 21. századi módon, például kommenteli az edzéseimet a Training Peaks appon keresztül. És minden kommentért nagyon hálás vagyok neki.
Timi, az erősítés koronázatlan királynője
Tudjátok, nekem sokáig az a kép élt a fejemben az aerobikról, ahogy nők guggolgatnak kampányszerűen a step padon, és alig várják, hogy vége legyen és mehessenek spanolni az aerobik edzővel. Mármint nekem ezzel sincs bajom, csak valahogy sosem elégítette ki az igényeimet. Aztán egyszer elmentem Timi órájára. Utána belázasodtam és olyan harmadnapos izomlázam lett, hogy nem tudtam úgy lemenni egy lépcsőn, hogy ne lettem volna közröhej tárgya. De azóta sem engedtem el Timit. Néha többet jártam, néha kevesebbet, hol a zsírégető óráira, hol az erősítésre, hol TRX-re. Mindegyik halálos és tele van core elemekkel. És nemcsak az óra tetszik nagyon, hanem Timi személyisége is. Ha én energiabomba vagyok, akkor ő egy energia hidrogénbomba. Az óra végi jóga elemekkel teletűzdelt nyújtását pedig receptre írnám fel mindenkinek.
Anya, aki hangosan terjeszti
Tudjátok van az az egy ember, aki a közösségi hálón megosztott minden képeteket megnézi, minden bejegyzéseteket elolvassa, jól megkritizálja, de ugyanabban a pillanatban “beimádja” és megosztja. Na nekem ez Anyu. Egyszerre testesíti meg a kritikus és a gondoskodó szülőt, aki kétkedve fogad minden új dolgot, de aztán a legnagyobb követőm lesz: megveszi a Runners magazin legújabb számát, elmegy esőben is edzeni, mikor látja, hogy én is voltam, és persze töretlenül terjeszti az igét: olvas, imád, oszt (közben megírja, hogy milyen helyesírási hibákat vétettem és melyik általános iskolai osztályban kellett volna elsajátítanom ezt a tananyagot).
Apa, aki csendben terjeszti
Ő sokáig kétkedve fogadta a tervemet, hogy maratont szeretnék futni, mondván „Minek?”. Szerintem először ezt a blog témát sem értette. Mikor az első posztomat megírtam, Anyukám kérdőre vonta, hogy miért nem osztja meg, hiszen a blognak az a lényege, hogy minél több emberhez eljusson. Sokáig nem értettem, hogy miért nem támogat ebben. Aztán egyszer, mikor Apa megkérdezte, hogy meg tudom-e nézni, hogy XY az egyetemről elolvassa-e a posztjaimat (mert megígérte), akkor kiderült számomra, hogy teljesen ugyanazt teszi mint Anyukám. Csak csendben terjeszti.
Az öcsém, a motivátor
Ő az aki a vasárnapi gőzölgő húsleves felett kiröhögi a hosszú futás előtt tartott bemelegítésemet és fogadásokat köt, hogy meddig biztosan nem fogok tudni elfutni. Közben pedig ő tudja a legjobban, hogy már csak azért is el fogok futni a világ végére is, ha ilyeneket mond.
Vince, aki hisz
Leginkább bennem. Ő már azt tervezgeti, hogy hova fogunk utazni az októberi maraton másnapján. Szerintem ő sohasem kérdőjelezte meg azt, hogy meg tudom csinálni.
Zsófi, a példakép
Ő volt az első hozzám közel álló személy, aki maratont futott (ráadásul külföldön). Inspirál az egész lényével, azzal, ahogy a dolgokhoz hozzááll. Ahogy tiszteli a futást. Számára sem csak egy teljesítmény a maraton. Ő az, akivel akármikor tudok hatalmas mélységekben és magasságokban a futásról (és bármi másról) beszélgetni, és az első lány ismerősöm, aki nem fél megenni ebédre egy sajtos-tejfölös lepcsánkát és egy lekváros, porcukros fánkot. Mert hát úgyis lefutja. 😊
Adri, a csendestárs
Mikor Adrinak meséltem a maratoni tervemről még nyáron, ő is kedvet kapott, hiszen neki is az egyik leghőbb vágya. Alapvetően Adrival nagyon hasonlóak vagyunk. Mindketten imádunk futni, pszichológiát tanulunk, sosincs pénzünk, mert hó elején elköltjük, versengők vagyunk, kicsit kényszeresek és sokszor inkább tűnik úgy kívülről, hogy van önbizalmunk, mint ahogy azt belülről érezzük. Annyi biztos, hogy nagyon egy hullámhosszon vagyunk. A felkészülést ugyan külön csináljuk, de nagyon sokat jelent, hogy mellettem áll jóban-rosszban.
Tibi, a kísérőm
Ő az, aki eddig minden nagyobb sport teljesítményemnél ott volt. Jöhet bármi, egy napos balatoni bringakör, Balaton-átúszás, triatlon vagy futóverseny… Ő ott van, szurkol és videóz. És éppen az Alpenbrevet-re készül, ami az egyik legnehezebb svájci biciklis verseny, egy 132 km-es, 3278 méter szintemelkedéses alpesi hágón felfelé vezet az út. De neki biztosan sikerülni fog.
A belső énem, a megállíthatatlan kisgyerek
Aki nélkül valószínűleg nem tartanék itt, ahol most. Szerencsére egyre inkább magammal versengek. Az időmmel, a sebességemmel, a pulzusommal és egyéb ilyen furcsa faktorokkal. És legfőképpen az agyammal. Mert van az a pont, amikor meg akarok állni. Amikor csak azért csinálom tovább, mert elképzelem magam, amint befutok a célba. Nagyjából ilyen gondolatokkal tudom átverni a saját agyam, hogy ne azon filózzak, hogy monoton a futás, nagyon kivagyok és messze van még a cél. Ha ez a kisgyerek, aki elismerésre vágyik, nem létezne bennem, valószínűleg sosem vetemednék ilyen teljesítményekre. De vele és az összes engem támogató személlyel együtt úgy érzem, verhetetlenek vagyunk!
We all know the saying: ’Behind every successful man stands a successful woman.’. But who stands behind the successful women? Their mother? Their children? Their psychologist, pilates trainer or themselves? Many cases we have no idea, how much people stand behind a successful project, a big performance. Now I would like to show you those people who stand behind my back and my Marathon Project. Who pushes me ahead with their creativity, motivation, inspiration.
Judit, my coach,
She is my coordinate system, which contains the pace-km-pulse axle. She stands behind the applications, technologies I use, she calculates the most efficient way I can reach my aims. She gives me targets, makes my plan, sends in the battle and measures my loss. Like commenting on my trainings in Training Peaks. And I am really grateful for that.
Timi, my aerobic coach,
When I had to think of an aerobic lesson, those ladies popped up in my mind, who makes some squats and can’t wait to go to have some chat with the aerobic coach. Then I went to Timi’s aerobic lesson. I had a fever after it and muscle strain on the following 2 days. But I simply loved it. I still often go to her trainings (core, TRX, aerobic or strengthening). I adore her personality: she is always full of energy. And I highly recommend her stretching with yoga-elements – they are simply addictive.
My mother, who spreads online,
You know there is the one, who always criticizes your posts/pictures on social media platforms, then likes and shares it. To me, this is my mother. She represents both the loving and critical parent to me. She is my biggest follower, who buys the Runner magazine since I decided to run the marathon, goes running in the rain after I came home and said it is manageable. Who writes down all the mistyping and spelling failure I made in my posts and should have had to learn in the elementary.
My father, who spreads offline,
First, he didn’t understand why I want to run the marathon. Neither understood this blog-topic. When I wrote my first blog post, my mother asked him why not sharing it online. She thought my father does not support me in this project. Once my father asked me if I could check if his friend from uni reads my posts regularly because he promised he will. That moment I realized he does the same like my mother – offline.
My little brother, the real motivator,
He is the one who laughs while I am doing the warming-up session before my long run, and he is eating his Sunday brunch. He always gives me distances I surely cannot run, and he knows I am going to run until the edge of the world to prove that I can.
Vince, who believes,
Mostly in me. He never doubted I can run the marathons. He is already planning where to travel the next day I finish the Hungarian race in October.
Zsófi, my role model,
She is the first woman standing close to me who run the marathon (abroad). She inspires me with her personality and attitude. The way she respects the running. Marathon is not only a performance to her, it touches her mentally. She is not only the first woman, standing close to me, who run the marathon, but also the first who never fears eating unhealthy Hungarian food with saturated fat. Because she will run down the calories anyway.
Adri, the silent partner,
When I first told Adri I am planning to run the marathon, she also decided to do it, as this is her big dream as well. Basically, we are very similar with Adri. We both love running, both study psychology, both spend our salary at the beginning of the month, we are competitive, a bit compulsive and it seems on the surface we are full of self-confidence, but deep inside we are not. One thing is sure: we are on the same wavelength. We train individually for the marathon, but it means the whole world to me knowing her.
Tibi, my attendant,
He is the person who was with me at every race. Cycling around the Lake Balaton in 13 hours, swimming across it, taking part in my first triathlon race… He was always there, cheering and making videos. He is a sportsman as well, preparing for his hardest race ever: the Alpenbrevet. This is a cycling race in the Schweiz Alps, through a 132 km long, 3278 m level rise Alpen pass. But he is going to succeed anyway, I am sure about that.
My inner self, the unstoppable child,
Nowadays I compete with myself. Pace, pulse, time and other weird factors. And of course with my brain. Because sometimes comes the time when I want to stop. When I try to beat my brain by visualizing myself running into the finish line of the Rotterdam Marathon. If this inner child, who starves for recognition, did not exist, I would not do any of these accomplishments for sure. But with it and each people around me, I feel like I am unbeatable. We are a great squad!
