Egész életemben foglalkoztatott a hosszútávú triatlon gondolata. Ami egykor lehetetlennek és emberfelettinek tűnt, mára megközelíthetővé vált, bár most látom csak igazán azt a hosszú utat, ami még előttem van. A keszthelyi verseny után viszont válaszút elé érkeztem. Akkor nem éreztem azt, hogy ezt egyhamar újra szeretném csinálni, a futás része pedig eléggé elvette a hitemet attól, hogy lehet ezt élvezettel is. Csak pihenni akartam és kitalálni, hogyan tovább. Az eufória nagyjából két hétig tartott, aztán mikor már hetekig nem edzettem semmit, átvette a helyét a bűntudat.
Nálam versenyek után mindig eljön egy ilyen időszak, ami egészen addig tart, míg ki nem tűzöm a következő célt. De mi legyen a következő cél? Logikus, hogy féltáv után teljes táv jön, de nem vagyok még nagyon messze tőle? Reális cél ez nekem? Egy Ironmanre felkészülni innen minimum egy év, de akarom a következő évemet ennek szentelni? Nem önzőség egy újabb éves sportprojektbe belerángatni a szeretteimet, ami mindannyiunk életét meghatározza? Sok dolog változott most az életemben, nem kellene inkább azokra koncentrálni? Ha holnap meghalnék, mi hiányozna jobban, az Ironman vagy mondjuk egy utazás Dél-Afrikába? Nem kellene előtte inkább kiműttetni mindkét bölcsességfogam, amik most már szinte állandóan begyulladnak? És legfőképp: nem fog kiveszni a triatlon szépsége és szeretete azáltal, hogy ennyire siettetem az egyik legnagyobb álmom beteljesülését?
És persze nemcsak a mikor, de a hol is kérdéses volt. Külföldre menjek egy Ironman brandes versenyre vagy Nagyatádra, ami a magyar hosszútáv triatlon mekkája? Na szóval kb ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben, és nem tudtam, merre induljak tovább. Úgy voltam vele, hogy majd csak lesz valami, az idő segít, valamilyen irányt fog mutatni előbb-utóbb.
Ez a pillanat Svenyó barátunk személyében jött el, aki tavaly teljesítette Nagyatádot egyéniben, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem teljesíteni a teljes távot váltóban. Mégegy féltáv? Ráadásul 3 hét múlva? Biztos, hogy nem!
Szóval így neveztünk be a Nagyatádi ExtremeMan-re, ami 1,9 km úszást jelentett nekem a gyékényesi tóban, 70 km bringát Gyékényesről Nagyatádra, végül egy félmaratonnal megkoronázva mindezt. Nem voltam csúcsformában, nem volt időzítve a versenyre a teljesítményem, sokkal kevesebbet edzettem, de úgy voltam vele, hogy bármi történjék is, nem fogok előtte izgulni. Lesz, ami lesz, ez úgyis csak egy váltóverseny, közben tudok pihenni. A lényeg, hogy válaszokat és impulzusokat kapjak, hogy tapasztalatot szerezzek, meg hogy történjen végre valami, ami kimozdít ebből az állapotból.
Ez tényleg nagyon ad hoc verseny volt, ami nemcsak a felkészülésen, de az egész szervezésünkön meglátszott. Utolsó pillanatos nevezés, totál kialvatlanság, míg a többiek már 2 nappal korábban lent voltak akklimatizálódni, mi pénteken munka után indultunk és 11-re értünk a szállásunkra, Somogyszobra. Kísérőink Svenyó barátnője, Csenge és Vince voltak, akik rengeteget áldoztak a hétvégénkért, ezúton is hála és köszönet nekik!
Érdekes, hogy eddig nem voltam egy nagy versenyzős alkat, de ebben az évben nagyon megszerettem a versenyeket, leginkább a hangulatukért és az egyedi élményért, amit adnak. A mostani szállásunk nagyon szép helyen volt, egy erdő mélyén, kb 1000 trófea a falon, medvétől kezdve vadmacskán át az afrikai nagyvadakig. Még a megérkezésünk estéjén fordítva tettem fel a tetkót a lábamra, amin elképesztő sokat nevettünk.
A verseny napján 5:30-kor keltem és egyedül betoltam egy jó kis panziós versenyreggelit (atomcukros tejeskávé, atomsajtos omlett, atomfehér kenyér, vaj & parizer) pár velem farkasszemet néző nagyvad társaságában. Egyáltalán nem izgultam, valahogy éreztem, hogy a mai nap 100%-ban jelen tudok majd lenni.
A hangolódás akkor tetőzött, mikor meghallottuk Vangelis Conquest of paradise c. számát és megláttuk a felfelé szálló fehér lufikat, amik az egyéni teljesítők indulását jelezték. Hamar elérkezett a váltók indítása is, én elsőként ugrottam a vízbe megverekedni az indulókkal, aztán a triatlonokra jellemző vérengzős rajt itt valahogy elmaradt. Az úszás nem ment annyira flottul, mint Keszthelyen vagy a Balaton-átúszásnál, de csak érzetre, mert hoztam azt az átlagot és végül pont ugyanannyit mentem: 1,9 km-en 38 percet. Aztán gyors chipcsere és Svenyó folytatta. Ő is 38 percet úszott, én pedig már a depóban vártam, indultam a 70 km-re, Gyékényesről Nagyatádra, és ismét reménykedtem, hogy nem kapok defektet, hiszen esélytelen, hogy egyedül kicseréljem a gumit. 😀
Mostanában egyre jobban szeretek bicózni és azt érzem, hogy ez a sportág számomra még órási potenciál rejt, mert nem vagyok benne rossz, csak ezt űztem eddig a legkevesebbszer. Ezen az úton is megküzdöttem az elemekkel: óriási szembeszél, kátyúk, halálfélelem. Az útszakaszt nem zárták le, néhány autós centiméterekkel ment el mellettem, kétszer pedig akkora kamionok jöttek szembe, hogy majdnem leestem a bicikliről. Többen a nagyatádi ExtremeMan-t választották a megfelelő időpontnak ahhoz, hogy lenyírják az út széléről a gazt, ilyenkor nemcsak a defekttől paráztam, de a lábamra pattanó kavicsoktól is. Azt a döntést sem teljesen értettem a szervezők részéről, hogy miért kisfiúkra bízták a banánok osztását, akik bár nagyon aranyosak voltak, de banánt nem adtak, inkább elugrottak előlünk, mondván „Jujj, ezek nagyon gyorsan jönnek.”. Voltak jobb pillanatok, voltak nehezebbek, összességében a 70 km-t 2:43 alatt fejeztem be, 26,5-ös átlagot mentem, ami sokkal jobb volt, mint az előző féltávomon.
Aztán beértem, Svenyó átvette a chipet és indult is a 105 kilométerére. Nekünk volt kb 3 óránk, míg megérkezik, így gyorsan bevettük magunkat az atádi strand árnyékos fái alá, megmártóztam a medencében, ettem egy gyrost, lefürödtem jéghideg vízzel, majd hengerezés, izomlazító, kompressziós szár fel és gyorsan vízszintesbe helyeztem magam a félmaratonig.
Váltótársam kezdett egyre jobban kilenni a bringán, miközben rajtam is eluralkodott a kialvatlanság. De legalább a lábaim jobban lettek, teljesen regenerálódtak. Az első 10 km nagyon szenvedős volt, mert fájt a hasam és felforrt a testem a 37 fokban, megjött az ismerős hidegrázás. Csomószor belesétáltam, végül 1:06-tal fejeztem be a távot. Azt éreztem, hogy nem fogom bírni a maradék 2x 5-öt, mert ráz a hideg és nagyon rosszul vagyok, de aztán beleugrottam a strand hidegvizes medencéjébe és mintha kicseréltek volna. Kicsit úszkáltam, lenyújtottam, ettem egy gélt, és így váltottam le Svenyót, aki szintén mélyponton volt. Míg én futottam ő is új életre kelt, mert a maradék 4×5 km-t mindketten egészen jól abszolváltuk. Sőt, ezt a két 5-öst kifejezetten élveztem, jól ment a futás és a végéhez is közeledtünk. Végül kézenfogva futottunk be a célba.
Mindketten óriásit teljesítettünk, de szavak nincsenek arra, amit az egyéni indulók kiálltak. 3,8 km úszás, 180 km bringa, 42 km futás közben hol mosolyogva, hol bicegve, hol halálra váltan, de folyamatos mozgásban, céljuk felé haladva lettek Ironmanek.
Bár tényleg utolsó pillanatos nevezés volt, egyáltalán nem bántam meg, hogy résztvettem ezen a versenyen. Egyrészt teljesítettem majdnem egy féltávot, visszanyertem a hitemet, hogy lehet ezt élvezettel is csinálni. Rájöttem arra, hogy még rengeteget kell bringáznom, de ha sokat gyakorlok, tök jó lehetek benne. Hogy nem bírom a meleget és ezzel valamit kezdeni kell. Hogy nem feltétlenül ezt a nagyatádi versenyt akarom megcsinálni, bár kétségkívül jó a hangulata (mégis inkább egy biztonságosabb, színvonalasabb külföldi versenyt választanék, ami tényleg beadja a wow élményt).
És bár a csapatnevünk ez volt: „Jövőre egyéni”, most mégis úgy gondolom, hogy két év múlva nyáron lesz az én Ironmanem. A jövő évi célom egy 4 óra körüli maraton (a jelenlegi legjobbom 4:40), egy közel 7 órás Tour de Pelso Balcsi kerülő bringaverseny, meg egy féltáv, jó idővel. Szeretném ha a triatlon egy életstílussá válna, ha folyamatosan fejlődnék és ha előtte elintézhetnék olyan dolgokat, amik megkönnyítik majd azt, hogy az Ironmanen testben, lélekben és fejben is ott legyek. És bármennyire is egyéni ez a verseny, ez egy olyan döntés, amit a környezetünkkel, a szeretteinkkel közösen kell meghozni, hiszen ők legalább annyit kiállnak a felkészülés során, mint mi. Az ExtremeMan legszebb pillanatai azok voltak, mikor a teljesítők feleségükkel, gyerekeikkel, anyukájukkal együtt futottak át a célkapun. 🙂
Úgyhogy azt hiszem, megkaptam a válaszaimat. Holnap pedig foglalok is egy időpontot a fogorvoshoz.
