Négy éves voltam, amikor elveszítettem a nagymamámat. Egy négyéves gyerek nem sok mindent fog fel a körülötte zajló eseményekből és később alig emlékszik valamire. Én viszont nagyon sok mindenre emlékszem abból az időből, míg élt. A legelső emlékem is hozzá kapcsolódik, amikor kimentettünk egy kiscicát egy trafóházból, ebédelni menet. Még mindig a fülemben cseng, mikor azt kérdezte tőlem: „Kije vagy a Mamának?”, amire minden esetben ennek a válasznak kellett jönnie: „A fénylő arany csillaga.”.
Azóta is sokszor eszembe jut, hogy milyen más lenne az életem, ha ő még élne. Lenne valaki, aki a bölcsességével és élettapasztalatával segítene, aki kritika nélkül szemlélne, csodálna és szeretne, és aki része lehetne annak az egységnek, amit jelenleg anyukámmal ketten alkotunk.
Az, hogy nem lehet velünk egy balszerencsés sorskönyvnek és sok rosszul meghozott döntésnek köszönhető, de abban az egy szóban manifesztálódik, amit úgy hívunk: függőség.
Nemrég elgondolkoztam azon, hogy mit is jelent függni valamitől. Vannak az öndestruktív függőségek, mint a cigaretta, az alkohol, a fű, a kemény drogok. Minden egy szokással kezdődik, ami az életünk része lesz és átveszi felettünk az uralmat. Akár órákkal, hetekkel, évekkel rövidíti meg az életünket. És vannak a jótékony függőségek, amik persze szintén kórosba fordíthatók. Ilyen az egészséges életvitel hajszolása, a sporttól való függés.
Aztán kicsit körülnéztem magam körül és rájöttem, hogy mindenki függ valamitől. Ismerek olyat, aki a cigarettáról vagy a fűről nem tud leszokni. Olyat is aki bulimiás. Aki vásárlásmániás. Aki öncsonkítással nyugtatja magát. Ismerek olyat, aki más emberektől függ. De olyat is, aki a telefonjától. Aki az életét a mystorykon keresztül dokumentálja. Van, aki nem tud élni a kulináris élvezetek nélkül. És olyan is, aki a munka nélkül nem. Én magam is számtalan értelemben függő vagyok. Függök a sporttól, ha huzamosabb ideig nem sportolok, depressziós leszek. Függök emberektől. Tíz éve próbálok leszokni egy nagyon rossz szokásomról: tépkedem a körömágyam, ha ideges vagyok. Valahogy minden egy rossz szokással kezdődik, ami viselkedési mechanizmussá rögzül, és amihez bizonyos érzeteket kondicionálunk. Megnyugtatnak minket. Aztán már minden stresszes helyzetben ehhez nyúlunk. Ebben az ördögi körben akaratgyengének észleljük önmagunkat. Bosszant a tudat, hogy a szokás vette át az irányítást, de nem hiszünk abban, hogy képesek vagyunk újra visszavenni a kontrollt.
Minden percben ott a kísértés, és megtanultuk, hogy az ember gyenge, nem tud ellenállni. A függőségektől sem lehet megszabadulni örökre. Viszont arról is tanultam, hogy egyes pszichológiai szemléletek szerint a saját sorsunk aktív alakítói vagyunk. És ha ez így van, miért ne választhatnánk meg mi magunk a függőségeinket?
Erről szól az egzisztencialista pszichológia is, aminek híres képviselője Viktor Frankl pszichoterapeuta. Frankl-t 1942-ben állapotos feleségével és szüleivel együtt deportáltak egy koncentrációs táborba, ahol elvesztette minkét szülőjét és terhes feleségét. Frankl 1945-ben szabadult és mikor megtudta, hogy egyedül a nővére élte túl, mély depresszióba süllyedt.
Értelmezve a sorsát és a szenvedéseit végül arra jutott, hogy a legabszurdabb, legkegyetlenebb, legfájdalmasabb helyzetben is van az életnek értelme, amitől értelmet nyer a szenvedés, ami okot ad a továbbéléshez. Az „…és mégis, mondj igent az életre!” című művében ezt papírra is vetette.
Frankl szerint minden elnyomatott helyzetben is van annyi személyes szabadságunk és felelősségünk, hogy beteljesítsük a ránk bízott feladatot és értelmet leljünk a sorsunkban. Szerinte a problémákat kihívásokként kell szemlélni, melyek segítenek abban, hogy valamit mi is hozzátegyünk a nagy egészhez. Elméletében a legfőbb érték a szeretet, mely a legsötétebb percekben is megmutatkozik. Hitt abban, hogy ezekben a lehetetlen élethelyzetekben is képesek vagyunk meglátni az élet értelmét, és abban is, hogy ha az életet nem is választhatjuk meg, azt igen, hogy tekintünk rá. Miért választunk tudatosan olyan függőséget, ami megrövidíti az életünket? Miért nem akarunk élni, még egy kicsit tovább? Miért akarunk ilyen gyorsan kiszállni a játékból, mikor sosem tudhatjuk, hogy még mi mindent tartogat nekünk.
Ha a nagymamámnak akkor azt mondja valaki, hogy hagyjon fel az önpusztítással, pattanjon biciklire és hajtson ki a világból, fusson addig, amíg jobban nem érzi magát, nem lenne most itt velem?
Ha választhatunk aközül, hogy tétlenül nézzük magunkat vagy a szerettünket, amint elemészti lényét függősége, vagy megmutatjuk neki, hogy milyen alternatívák vannak, amik nem elvesznek, hanem hozzátesznek az életéhez, melyiket választanánk?
Viktor Frankl biztos, hogy az utóbbit. És én is inkább az utóbbit választom.
Forrás:
Frankl, V.E. (1988). …mégis mondj igent az életre! Budapest: Statisztikai Kiadó Vállalat.
