Egy dolgot meg kell hagyni a nyíltvízi úszással kapcsolatban: azt, hogy különleges. Legyen szó akármilyen vízről, végül mindig megmutatja nekünk, embereknek, hogy ő az úr. Bárhogy is próbáljuk gyarmatosítani és kontrollálni. Valahogy mindig ezt éreztem a Balaton-átúszás hétről-hétre való elnapolásában is.
Mindig is tiszteltem a Balatont, úgyhogy sosem okozott gondot az, hogy alkalmazkodjak hozzá. Persze a szervezőknek és a szponzoroknak nem lehet kellemes a bizonytalanság az esemény megtartásával kapcsolatban. Ez nem egy futóverseny, ahol kitűzünk egy napot, megkapjuk a szükséges engedélyeket és ha esik (lásd idei bostoni maraton), ha fúj, megtartjuk az eseményt.
A Balaton-átúszás más tészta: korábban volt már haláleset abból, hogy túl hideg volt a tó vize az átúszás napján. Az erős hullámzás többet kivesz az úszóból, a hideg víz pedig lecsökkenti a testhőmérsékletet és hipotermiát okoz. Ez a verseny pedig nemcsak az élsportolók által kedvelt, ezt bizonyítja, hogy már több, mint 185.550 ember átúszta a tavat, az esemény pedig egy kisebb fesztivállá nőtte ki magát.
Minden évben az Országos Meteorológiai Szolgálat Siófoki Obszervatóriuma és a Balatoni Vízirendészet dönt arról, hogy megtartható-e a verseny vagy halasztani kell. A feltételek: 3-4 napon át tartó kb 28 °C-os meleg, hogy fel tudjon melegedni a tó vize, jó idő az átúszás napján és kevés szél. Persze nem mindig ideálisak a körülmények, idén pedig annyira változékony a nyár, hogy nehezen tud felmelegedni tartósan a tó vize.
Most is csak a 3. próbálkozásra sikerült megrendezni a versenyt és még így sem voltak tökéletesek a körülmények. Kb 23 °C-os volt a víz és az úszás napján erős szél volt, azaz hullámzott a Balaton. A szervezők figyelmeztették a nevezőket, hogy csak gyakorlott úszók vegyenek részt, a medencei rutin ehhez a nyíltvízi úszáshoz lehet, hogy kevés lesz.
Emiatt az úszás napján kevesebben voltak, mint általában szoktak lenni, de persze ezt az ott lévők nem bánták, hiszen elmaradtak az órás sorban állások a vízre szállás előtt. Mivel tavaly én is belefutottam ebbe, idén már pénteken leutaztunk a Révfülöpről 10 percre lévő nyaralónkba, és korán reggel odamentünk a helyszínre. Így a helyszíni nevezésem kb 10 perc alatt lement és azonnal tudtam rajtolni is. Amikor lemásztam a létrán a révfülöpi mólónál az egyik szervező azt mondta útravalónak, hogy ússzuk át gyorsan. Ebben a mondatban sok minden benne volt: a szervezők várakozása, hogy fogunk tudni megbirkózni a hullámokkal; némi irónia, hiszen azért van egy hatalmas tartalmi és időbeli szakadék a vízre szállás és a kijutás között; és persze a jókívánság is.
Minden évben jövök az átúszásra, egyre jobban élvezem, egyre rutinosabb vagyok és folyamatosan próbálok a 2 órás álomhatár alá menni. Először 2 óra 10 perc volt az időm, azóta javítottam jó pár percet. Most úgy indultam el, hogy tudtam, a déli parton erősebb a hullámzás, ezért nem szabad kiúsznom magam az elején. Többször próbálkoztam már a nyíltvízi gyors úszással, de egyelőre nem érzem magam komfortosnak benne, úgyhogy a mellnél maradtam. Szeretek mellen úszni. Végig tudok egyenletes tempót tartani és nem is megyek lassan. Az átúszáson is sorban előztem meg az embereket.
A taktikám pedig („Soha ne nézz vissza!”) általában beválik. Feleslegesen nem idegesítem magam azzal, hogy milyen sokat úsztam és mégis milyen közel van a part, ahonnan indultam. Korábban megtettem és nagyon rosszul esett. Most már először általában csak a felénél nézek vissza.
Itt is van a rajtnál és célnál chip leolvasás, de idén a Polar órámban úsztam, ezért közben is tudtam figyelni az időmet. 1 óra 22 percnél vettem először észre a cél kaput. Ekkor még úgy tűnt, hogy meg lehet a 2 órán belüli idő, 3,5 km-nél jártam. A második része viszont sokkal nehezebb volt: közelinek tűnt a túlpart, mégis lassan jutottam hozzá közelebb. Azt elmondhatom, hogy kiúsztam magam, erről tanúskodott a másnapi izomláz a karomban és a lábamban. Nem sikerült 2 óra alá kerülnöm, de a tavalyihoz képest 6 percet faragtam az időmből, így 2 óra 3 perccel értem a célba. A legjobb érzés, mikor két óra úszás után leér a lábunk és kisétálunk a tóból. Itt kétoldalt már büszkén integethetünk a hozzátartozóknak, akik időközben átértek a túlpartra hajóval, – vagy random embereknek, amennyiben nem sikerült a mieinknek időben megérkezniük.
Idén én is így jártam, de a szervezők még az ilyen helyzetekre is gondoltak: kihelyezett mobil pontok voltak, ahol felhívhattuk a hozzátartozóinkat. Sajnos még így sem értem el őket, de egy kedves szervezőnek és a Facebooknak hála végül én is megtaláltam őket.
A korábbiaktól eltért, de nagyon tetszett, hogy idén nem jelölték az 500 méteres bójákat. Eddig számtalanszor belefutottam abba, hogy azt hittem, elértem az 1. kilométert, de csak az 500-as bója volt. Most a Lidl (főszponzor) bójái voltak kitéve különböző motivációs üzenetekkel, például „Adj bele mindent! /A legjobb rész még csak most jön! /A nehezén már túl vagy! /Ezt már simán megúszod!”. Idén másfél kilométerenként voltak a nagy bóják, ez számomra sokkal motiválóbb volt. Az utat végig hajólánc jelölte, számtalan vitorlás, akikre ki lehetett kapaszkodni, szőlőcukrot, pálinkát vagy ingyenes WC-t kínáltak. Az esemény végén kapható ételekre viszont még gyúrniuk kellene a szervezőknek. A forró tea és az alkoholmentes sör nagyon jólestek, de a száraz péksüti (amit évről-évre kapunk) iszonyúan blama. A póló helyett pedig szerintem jobban örülnénk egy éremnek, és a 9000 Forintos nevezési díjba is beleférne.
A Balaton-átúszás valóban különleges esemény. Meghódítani a tavat, ami a családi nyaralásaink helyszíne. Része lenni egy folyamatnak, mely során átélünk elszántságot, bizakodást, csalódottságot és új reményeket. Mindegy, hogy 2 vagy 4 óra alatt teljesítjük, 7-kor vagy délben indulunk, idősek vagyunk vagy fiatalok, izmosak vagy súlyosak, egyedül úszunk vagy csoportban. A lényeg a Balaton és a táv ereje, megélni az érzelmek minden skáláját, és egy olyan élménnyel gazdagodni, amire egész életünkben szívesen és büszkén emlékszünk majd vissza.
