Minden versenynek különböző története van. Attól a naptól kezdve, hogy eldöntöd, hogy benevezel, addig a percig, amíg átléped a célvonalat. Egy kicsit olyan, mint életre hívni valamit. Először megszületik benned egy gondolatcsíra, ami erős elhatározássá, belső motivációvá válik, ez pedig adrenalinként hajt előre a küzdelemben, amit önmagaddal vívsz. A siker pedig katartikus, eltölt szeretettel és földöntúli boldogsággal. Az alkotás öröme ez, ami semmihez sem fogható ezen a világon. Éppen ezért ezt a posztot a versenyeimnek szentelem. Közülük hármat választottam ki, amik a legtöbb dologra tanítottak, és a legtöbbet jelentenek nekem.
Az első félmaratonomat Budapesten futottam 2015-ben. Kollégáimmal neveztünk be és az én feladatom volt egyenpólókat rendelni, amikre az éves kampányunk szlogenjét írtuk fel „Számít, hogy itt vagy!”. Ennek hála könnyen megismertük és biztathattuk egymást verseny közben. Azért is volt fontos nekem ez a verseny, mert egy kedves kollégámmal futhattam, aki három gyermek édesanyja és remekül össze tudja egyeztetni a magánéletét és karrierjét a sporttal, és más hobbijaival. Mindezt persze végtelenül csöndesen és észrevétlenül csinálja, nem tolja az arcodba, hanem a vele való együttlétek során érzed meg, hogy egy igazi wonderwoman-nel ülsz egy asztalnál.
A második kiemelt versenyem egy balatoni váltófutás volt. Ugyanis a legszebb tavunk nemcsak a vízkedvelőknek, a vitorlásoknak, a borok szerelmeseinek és a vétkes lángos-evőknek a gyülekező helye, hanem a futóknak is! Az Ultrabalaton váltóverseny szlogenje a „Csak egy kör” igen találó, hiszen egy kört kell futni a Balaton körül, ami kicsivel több, mint 200 km. Természetesen csapatban, 24 óra alatt mindig fut valaki, esőben, szélben, sötétben sem állhat meg a team. Ha valaki lesérül, azonnal meg kell oldani a helyettesítést. Hát mi ez, ha nem a nagybetűs kihívás? Tavaly én is összegyűjtöttem hát egy kis csapatot, akikkel nekivágtunk az Ultrabalatonnak. Életem egyik legjobb élménye volt. Megtanultam, milyen egy csapatot vezetni. Hogy mit jelent egy karórát viselni, ami szimbolizálja a folyamatos mozgásban levést és minden egyes szakasz külön sztoriját, amit egyénileg, de mégis egy csapat részeként élünk át. A körünket 21 óra alatt teljesítettük és hetekkel később is az ultrabalatoni élményeinkről sztorizgattunk.
Számomra azért is volt jelentős ez a verseny, mert az erre való felkészüléskor szereztem az első nagyobb sportsérülésemet (meghúztam egy inat, ami a lábemelésért felel), és a tervezett egyéni rekordom helyett végül csak egy 18 km-es szakaszt tudtam bevállalni. Ez tanított meg a türelemre, arra, hogy vannak olyan dolgok, amiket hiába siettetünk, ha még nem jött el az idejük. Bár az utolsó pár kilométer igazi tortúra volt, hiszen alig tudtam emelni a lábamat, sosem felejtem el a kollégáim arcát, akik a célban vártak rám. Az Ultrabalatonon futhattam két olyan barátommal, akiket munkahelyi környezetben ismertem meg, és rögtön tudtam, hogy kapcsolatunknak soha nem fognak határt szabni az iroda falai.
A legutóbbi versenyem a Budapestman triatlon volt, amin amatőrként indultam. A futás, úszás, biciklizés már régóta a kedvenc sportjaim közé tartoznak, de a triatlont egészen addig nem tudtam értékelni, amíg meg nem tudtam, hogy mit jelent Ironman-nek lenni. Ekkor kezdtem el tisztelni. Elhatároztam, hogy megcsinálom az olimpiai távot, ami egy reális célnak tűnt (1,5 km úszás, 40km bicikli, 10km futás). Természetesen tök új volt, senki nem mondta, hogy lehet, hogy nem kéne az élbolyban rajtolni, mert szó szerint agyonvernek a profik.
https://www.facebook.com/budapestmanahosoktere/videos/1906347769618247/
Ráadásul az elején nagyon bekezdtem és besavasodtam. Sőt arra is az első pár száz méteren jöttem rá, hogy nyílt vízben nem tudok gyorson úszni (korábban mindig mellen úsztam át a Balatont). Úgyhogy átváltottam és viszonylag jó idővel (32 perc) szálltam ki a Lupa-tóból. A depózás hatalmas élmény volt. Hátrahagyni egy mozgásformát fejben és testben és elkezdeni valami teljesen újat, biciklire ülni vizes triatlon ruhában iszonyú menő. A bicikli, annak ellenére, hogy egysebességesem volt, nagyon jól ment, a 40 km-t, amit korábban 3 óra alatt teljesítettem, letoltam 1:31 alatt. Az 10 km-es futás a bicikli után gyilkos volt, 3 km kellett, hogy hozzászokjak, utána már jól ment.
3:21:00-es idővel értem célba, aminek borzasztóan örültem, mert féltem, hogy kicsúszok az időkeretből és érmet sem kapok. Pedig baromi jól nézett ki, úgyhogy mindenképpen akartam. Ezt a versenyt tényleg élveztem, nemcsak letoltam. Olyan volt mintha a nagy tri-közösség nevelt lányaként befogadott volna, többen odakiabáltak verseny közben, hogy „Hajrá egysebességes!”. Ha sikerül lefutnom a maratont, a féltáv lesz a következő projekt.
A versenyeink különbözőek és más-más dolgokra tanítanak minket. Mit jelent egy csapat részeként küzdeni. Milyen messze vihet minket mások barátsága. Hogyan tiszteljük a testünk korlátait, még ha az agyunkkal azt is akarjuk hinni, hogy nincsenek. Egy dolog azonban közös a versenyeinkben: nélkülünk nem léteznének és nélkülük mi is sokkal kevesebbek lennénk.
Each and every race has a unique story. From the day you decide to take part in it, until your last step at the finish line. It is just like calling something to life. Strong determination and resignation is needed, struggling a lot, experiencing the adrenalin, the pain and the boundless happyness in the end. The feeling of creating something has no similarities in this world. This time I wanted to write about my previous sport races, highlighted those 3 which mean a lot to me.
My first halfmarathon was organised in Budapest in 2015. We qualified with some of my colleagues and my task was ordering T-shirts with the slogen of the company’s annual campaign: It matters that you are here! This T-shirt had magical power. Wearing it meant constant cheerings and encouragements from runner colleagues during the race. The other remarkable feature of this race was running with a very good ex-colleague of mine, a mother of three, one of my role models. She found the perfect balance between being a mother, a wife, a sportman and having a carrer. There are some women in this world whose efforts stay under the surface, who does not push themselves to your face, but you have the instinct from the bottom of your heart that they are wonderwomen. They have inpiring personalities and I love being close to them.
The second race was a relay. We have a mesmerising lake in the heart of Hungary called Balaton. This lake is not only the gathering point of people who like crystal clear water, sailing, good wine and the so-called Lángos, but also for runners! We have a really famous relay run race called Ultrabalaton, with the motto of ’Just one circle’. A circle around Lake Balaton, which is a bit more than 200 kms. I decided to recruit a team and run the Ultrabalaton. It was one of the best memories of my life. I learnt how to lead a group. What it means to wear the GPS-based wrist-watch, which symbolizes the different stories behind the runnings. To support people on their way, even in dark, even in rain. We made that circle in 21 hours. I had my first running injury before the race, my sinew was concealed because I did not make a warmup properly. I was really sad I could only run 18 kms, because I wanted to set a new record. This race taught me of patience about things in life which you think should happen immediately, but you have to realise their time have not come yet.
Even though the whole race was painful and I almost fainted at the finish line, that moment when I finished and my teammates were there for me to cheer, I will never ever forget. There are some people whom you get to know in an office, but you know for the first time that your relationship will have no walls, no boundaries at all. I also found 2 people like that in this group and their friendship means a lot to me.
My latest race was a triathlon, where I qualified as an amateur. One day (after my injury) I was running and I decided to run the marathon in April, but before that I make my very first triathlon race in September. Running, swimming and cycling are my favourite sports but triathlon was always a wannabe thing. Just like doing the Ironman. I was reading a lot about the Ironman, and realised that the Olympic distance could be a realistic aim. It was something new for me, I did not know the best practises so I standed in the front line at the start. It was a huge mistake because I was hit and kicked by the professionals. I got acidized at the first 5 minutes and I was a bit shocked as well, as I realised I never tried freestlye in open water before. I switched to breast stlye and finished with quite a good time (1,5 km in 32 minutes). The depo was something I found really exciting, leaving a moving behind and starting a totally different one. Cycling in your wet tri suit is literally the definition of being cool! I had a single speed bike and I could manage the 40 kms of cycling on the Danube shore in 1:31 (26,6 km/h), which was a huge relevation to me: I’m not so bad at this sport. After cycling, the 10 km running was killer. In the end I finished the race in 3:21:00. I really enjoyed it. It was not a race I knew I have to complete, but I felt that I’m in my right place at the right time. I felt that the huge triathlon community adopted me as a child and I gained so much stepfather who were cheering on me during the race by calling me ’Single Speed Girl’. It was touching. I want to make the Half Distance as well, after the marathon.
Each race taught me of different things. What it means to be a member of a big group. How far partnership could take. How to respect my body’s limits even if my mind thinks it does not have one. But all the races have one in common: without me they would not exist and without them I would be so much less.
